2013. szeptember 22., vasárnap

Eufória vagy küzdelem?! Szülésélmény egy 33 éves, első gyermekét váró nő szavaival


Szóval... Én előre nem nagyon agyaltam a szüléssel kapcsolatban, mert nem akartam magam riogatni. Talán egyszer néztem a neten egy videót, sírtam rajta, annyira megható volt, azon túl, hogy picit rémisztő is. Én annyit mondtam magamnak, hogy csak annyi erőt és önkontrollt adjon az  Isten, hogy végre tudjam hajtani, amit majd a szülésznőm és a dokim mond, mert abban biztos voltam, hogy úgy lehetünk meg a leggyorsabban és legbiztonságosabban a szüléssel. Hiszen ők azért vannak, hogy nekem, nekünk segítsenek. Mert én abban nem hiszek, hogy gyertyafény, füstölő, zene, egyéb lágy dolgok segíthetnek a szülőszobában, hiszen azért ez egy kemény meló. CD-t én is vittem azért, mert a listán rajta volt (Enya CD-t pánsípokkal, szöveg nélkül), de amikor már a szülőszobában voltam, egyáltalán nem akartam már a CD-t betetetni.

Utólag ... minden úgy volt jó, ahogy volt, pedig ott akkor (illetve itthon, amikor elindultak a fájások) nagyon nehéz volt megélni.
Augusztus 26-án a dokim megvizsgált manuálisan (kicsit erősebben), mert nem tudtam tágulni és előtte még arról volt szó, hogy katéterrel kell majd feltenni a ballonokat, hogy tágítsák a méhszájat. Na, ezt rohadtul nem szerettem volna. Tehát a doki megvizsgált 26-án délután, nem gondoltam volna, hogy ilyen jól sikerül. Aznap este 22 óra után indult az első (tágulási) fájásom. Hát, valami hihetetlen fájdalom. Olyan, mintha valaki elkezdené rángatni a méhszájadat. Ez kb. 20 másodpercig tartott, de volt elő- és utóhulláma is, amiből tudtam, hogy ez a fájás (de nekem nem volt olyan derékleszakadós, meg ilyesmi).
Úgy értsd, hogy amikor jött a következő, akkor már "ismertem" és tudtam, hogy mi következik a csúcsponton (amikor a legjobban fáj). Az elején 10-15 percenként jöttek a fájások és kb. 20-30 másodpercig tartottak. Akkor beszéltem a szülésznőmmel telefonon és mondta, hogy még várnunk kell (ugyanis ilyen fájásokkal akár még haza is küldenek). Gondold el, hogy úgy vártam a fájásokat, hogy közben papíron írtam, hogy hánykor indult a fájás, hány másodpercig tartott és stopperrel mértük, hogy meddig tartott. Szegény Karesz (a férj - a szerk.) is kész volt, mert épp aludni készültünk, amiből nem lett semmi (így az egész szülésre úgy mentünk, hogy utoljára 25-én éjjel aludtunk). Próbált simogatni a fájások közepette, de én azzal nem tudtam mit kezdeni, jobb volt egyedül megélni a tágulást (hülyén hangzik, de szinte vonaglottam a fájdalomtól, meg nyögdécseltem, és csak annyit tudtam mondani: - Jaj, Istenem.). Aztán elkezdtek sűrűsödni a fájások, amíg elértük, hogy 5 percenként jöttek és 40-60 másodpercig tartottak.
Ehhez tudni kell, hogy ha ilyenből elszenvedtél már minimum 1 órát, akkor indulhatsz legkorábban a kórházba (de első szülés esetén így is vár még rád néhány óra). Mi mentőt hívtunk, mert Karesz járása nem túl jó (félig mozgáskorlátozott), így cipekedni sem tud, eleve így beszéltük meg. 2-kor hívtuk a mentőt, 3:15-re a kórházban voltam és közben meg ugye ott voltak folyamatosan az 5 perces fájások.
A kórházunkban volt 5 db egyszemélyes szülőszoba, megkaptam az egyiket (bár a nyűgös, ügyeletben lévő szülésznő mondta, hogy innen azért még jó pár óra). Egyedül voltam, Karesz csak később jött be, nem lett volna értelme hajnalban bejönnie, egyedül próbáltam a fájdalmakat átélni (valahogy ő akkor csak zavart volna). Volt CTG, az lement kb. 20 perc alatt és utána igazából egyedül hagytak vajúdni (úgy gondolom, ez nem nagyon tud máshogy történni, ilyenkor itt ennek kell következnie). Mondta az ügyeletes, hogy majd jön 50 perc múlva, aztán majd újabb 50 perc múlva, stb..

Nehéz volt!!

Igazából a soraim nem biztos, hogy át tudják adni azt az érzést, hogy mennyire nehéz volt. Akkor azt éreztem, hogy ha ezen túl vagyok, én még egyszer ilyet nem tudnék átélni (most már tudom, hogy valószínűleg át tudnék). Nem volt jó sem ülve, sem állva, sem fekve, sem az asztalra görnyedve. Kihánytam az esti levest, egyik percben meg akartam fagyni, a másikban izzadtam, folyt rólam a víz, wc-re jártam a szülőszobából, stb.. Mondta a szülésznő, hogy próbáljak lefeküdni, mert nagyon fáradt leszek, mire a szülés lényegi része jön. Ugyebár akkor már kb. 30 órája nem aludtam (de lefeküdni meg csak a szülőágyra tudtam, ami azért nem alvásra van kitalálva. Na mindegy…). Úgy képzeld el, hogy bent vagy egyedül egy szülőszobában, várod a fájásokat, amikor jön a fájás tetőpontja, akkor azt sem tudod, hogy ülj, vagy állj, vagy mit csinálj, egyik faltól a másikig támolyogsz, vonaglasz és közben csak a "Mi Atyánkot" mondogattam.
Megérkezett a szülésznőm valamikor 7 óra körül és Karesz is 7:30 környékén. A szülésznőm megrepesztette a burkot én pedig egy fájdalomcsillapítót kértem. Igen ám, de aztán 1-2 óra múlva meg erősítőt (talán oxitocint) kellett kapnom, ami felerősítette a fájásokat, mert annyira alábbhagytak. És ugye fájások nélkül nem halad előre a dolog.
1-2 órán át fent feküdtem a szülőágyon (elég fáradtan és elgyötörten), akkor már Karesz is ott volt, adott nekem vizet meg egy kis csokit, ha kértem (úgy emlékszem, 10 percenként kértem). Amíg ott feküdtem, ő csendben ült velem szemben a fotelben. Néha szóltam neki, hogy szóljon a szülésznőmnek, hogy jöjjön be. Eléggé vérezhettem, alattam kb. 5-6-szor cserélte a szülésznőm a teljes "alátétet" (de nem volt beöntés, se borotválás). Egyébként Karesz mindent végignézett 7:30-tól 10:16-ig úgy, hogy nem a fejemnél ült, hanem velem szemben ("premier plánban"). Amikor még szülés előtt beszélgettünk erről, nem feltétlenül akartuk, hogy bent legyen (azt mondtuk, majd meglátjuk, hogy mi lesz), de képtelen volt kimenni, ott ragadt, magával ragadta ez az egész. És nem bánta meg.
Feküdtem, rajtam a CTG folyamatosan, bekötve az infúzió a fájdalomerősítővel, jöttek-mentek a fájások, aztán egyszer csak elindult a kitolási szakasz, aminek az volt a lényege, hogy a szülésznő mondta, hogy ha erős székelési ingert érzek (erről ismerhető fel a tolófájás), akkor szóljak. Ekkor már a szülésznő és a dokim is végig bent voltak, ez kb. 9:30-tól lehetett. Szóltam, ha ilyen inger jött, segítettek, hogy fekvő állapotban meg tudjam fogni mindkét térdemet felhúzva, kicsit előre görnyedjek, nagy levegőt vegyek, azt bent tartsam (szemem csukva) és nyomjak, ahogy tudok, amíg a tolófájás tart (gondolom, ez segít rá az egészre).
A picike így kúszott előre kb. 4-5 fájáson és 30 percen keresztül. Persze ebbe a nagyjából 30 percbe beleszámít az is, amíg vártuk, hogy jöjjön az újabb tolófájás. A dokim és a szülésznőm nagyon profik voltak az egész szülés alatt, Karesz is ezt mondta. Én nem sikoltoztam, nem ordibáltam, talán csak nyöszörögtem, úgy emlékszem (nem túl hangosan) és amikor jött az újabb fájás, igyekeztem összeszedni magam és azt tenni, amit mondanak. A mai napig bennem él az az utolsó tolás, amivel kicsúszott a kislányom teljes teste. Nem tudom szavakkal leírni. Abba beleadtam minden apait-anyait, mert tudtam, hogy ha most ezzel nem jön ki, akkor újabb fájás következik (nagyon hajrázott a dokim is, hogy engem "motiváljon", hogy a pici baba már azzal a tolással világra jöhessen).
Csodálatos megkönnyebbülést éreztem, amikor már nem jött újabb fájás és a picike már kint volt. Hihetetlen, de akkor ott nem voltam fáradt, olyan adrenalin szabadult fel, hogy tök jól voltam. Elmúlt minden hányinger, fázás, izzadás, fájás. Örömet éreztem. Rám tették a picit, szopizott egy keveset. Kellett gátat metszeni (egyébként ebben a kórházban ezt igyekeznek elkerülni), majd nekiláttak az "összeöltésnek". Én ettől előre nagyon féltem, de ott akkor az egészből semmit nem éreztem, mert annyira nem azzal voltam elfoglalva. Megnézték a picit is, hogy nála is minden rendben van-e. Aztán kivitték mosdatni, öltöztetni. Bejött egy néni, letisztogatott engem. Aztán visszahozták a kisbabát és 2-2,5 órára magunkra hagytak minket (anyát, apát, picikét), én feküdtem a babával a szülőágyon, ő szopizott meg anyán feküdt, Karesz is ott volt velünk. 2-3 órán belül pisit kell produkálni a szülés után, igyekeztem sokat inni, Karesz segített, meg adott csokit, akkor már éhes is voltam. :)
Szerencsére kaphattunk alapítványi szobát (10 ezer Ft/éj), ahol egyedül lehettem a picivel (nem kellett 3-4, vagy több fős kórteremben lenni) és apa is ott aludhatott. Igaz, nem szállodai kényelem, de nagyon jó volt, hogy egyedül lehettünk. A pici folyamatosan nálam volt (24 órás rooming-in) és a csecsemősökhöz bármikor bemehettünk segítségért non-stop. Ez az én nagy szülésélményem. Remélem, nem bántad meg, hogy elolvastad.  :)
33 éves, első gyermekét szülő nő története

Ui: Dorottya, 2013. augusztus 27-én 10.16-kor jött a világra, 54 centivel és 3590 grammal. 

Még egyszer köszönjük, hogy megosztottad velünk ezt a csodálatos és intim történetet - a SZIFON csapata


További szülőknek, nagyszülőknek szóló hírek, programok itt: www.facebook.com/ASZIFON 

 

2013. szeptember 3., kedd

Az okostelefon fogságában


Nyaralásból hazafelé ültem egy távolsági buszon a húgommal. Néhány megálló után felszállt egy fiatal anya ötéves formájú, bájos, göndör hajú, szőke kislánnyal. Mióta nagymama korú lettem, nagy örömmel tölt el a kisgyermekek látványa. A kislány még azzal is felkeltette a figyelmemet, hogy hasonlított az általam elképzelt gyermekkori énemre. A mi ülésünkkel szemben helyezkedtek el, így módom volt látni minden rezdülésüket.

Az anya feltűnően jól öltözött, nagyon fiatal, műkörmös kezében okos telefon, amit a negyven perces út során egy pillanatra sem engedett el. A gyermek egy dobozos ivólevet, szívószálat szorongatott majd ügyetlenül bontogatott. A sikertelen próbálkozás, hosszan tartó kérlelés, szelíd nyafogás után mamája egy gyors mozdulattal kinyitotta a dobozt, és folytatta az elmélyült netezést amit az időszakosan megjelenő szelíd mosolygás szakított csak félbe. Húgom megjegyezte, mintegy az anya mentségéül, biztos szerelmi levelezést folytat. 

Kép: www.facebook.com/ASZIFON

Ivás után a kislány nézelődött, dudorászott. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy jól felismerhető dallammal a Tavasz szél vizet áraszt című népdalból a refrént ismételgeti „Virágom, virágom…”.  - Anya, hogy van tovább? - Anya, hogy kezdődik? - Segíts! - Nem tudom – kérlelte anyját, kezdetben türelmesen majd egyre hangosabban, a tehetetlenségtől idegesen. Mindhiába. A húgom jó idő elteltével kérlelni kezdett: - Segíts már neki! Énekeld el! Én szabódtam, nem akartam a szülőnek kellemetlenséget okozni (volt már részem durva visszautasításban). 

Miközben elmélkedtem az anya egy pillanatra ránézett a gyerekre, feltehetően felfogta a kérdést és a feladatát. – Ezt én nem ismerem - és a telefonja fölé hajolt. A lányka folytatta a refrén monoton ismételgetését most már az anyai segítés reménye nélkül. – Milyen jó, hogy legalább az óvodákban hallanak a gyermekek népdalokat – gondoltam. Hirtelen megállt a busz, a motorzúgás elhallgatott, így az egész buszt betöltötte a kislány csilingelő hangja, én pedig tudattalanul bekapcsolódtam az énekbe -„Virágom, virágom. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom. Te engemet, én tégedet, virágom, virágom.” Mindenki minket nézett, az anya ölébe ejtette a kezét a telefonnal együtt, és rám meredt, én pedig a gyermek és a saját védelmem érdekében magyarázkodni kezdtem. – Olyan szépen énekeltél, látod mindenkinek tetszett – dicsértem a gyermekét. A nő elmosolyodott, a gyermekére majd a többiekre nézett.    

Mintha büszke és hálás is lett volna egy pillanatig, majd újból a telefonjába merült. A motorzúgás miatt nem hallhattam, sikerült-e előhívnom a gyermek emlékezetéből a népdal szövegét. Aki mindezt elmesélte: 



Kontra Sarolta
óvónő, gyógypedagógus (szurdologopédus), mentálhigiénés szakember
2 gyermek édesanyja és egy másfél éves kislány nagymamája
 


 
További szülőknek, nagyszülőknek szóló hírek, programok itt: www.facebook.com/ASZIFON